Egyszer volt, hol nem volt, volt egy sárga szín. Tiszta, élénk sárga. És mivel élénk sárga boldog szín, ezért örökké boldognak kellett lennie. Azért boldogtalanná lett, mert a folyomatos boldogság a világ legerősebb boldogtalansága. Nincs változás, meglepetés vagy fokozat. Csak megszakítás nélkül, üvöltő boldogság.
Egy nap a szomorú sárga színünk rájött, hogy kissé keverhető más színekkel: fehérrel, feketével, zölddel, barnával, pirossal. Elkezdett kipróbálni, és felfedezte a nagy sokféleséget, nagy finomságot, nagy boldogságot.
De néhányan megpróbálták moralizálni a sárga szín történetét, és emiatt újra boldogtalanná vált. Én is moralizáltam egyszer, amikor hozzám jött és azt mondta: “Miért csinálod ezt? Miért nem élhetek csak a saját feltételeim szerint?” És utána találtam magam egy végtelen hurokban. Megállítottam az moralizást, megnéztem a végtelenül különféle sárgákat, és így megtanultam, hogy túl sok moralizás hiábavaló, és ez a megértés majd újfajta moralizássá vált. Megint rájöttem, megint megállítottam, megint megtanultam, megint tévedtem, megint moralizáltam.
Azt hiszem, ez az emberi állapot. Megtanultam vele élni, sőt még élvezni is. A sárga szín pedig végre megtanulta, hogy ne vegye oda a szívébe.
