Van egy régi barátom, aki a múltban borzasztóan szorongott a koncertjei előtt, bár szeret koncertezni. Az idővel könnyebb lett neki, részben azért, mert elkezdett zenélni sok különböző helyzetben, nemcsak frontemberként, hanem zenekar tagjaként, kísérőként, stb. De emlékszem egy koncertről, ami dalt ihletett.
Nem mentem erre a koncertre. Vagyis mentem, de amikor megérkeztem, a barátom azt kérte tőlem és a többiektől is, hogy hazamenjünk, mert semmiképpen nem fog zenélni. A többiek nem mozdultak. Kint álltunk mindannyiunk. Esett az eső. Annyira elszántnak tűnt, hogy nem koncertezzen, hogy pár perc múlva elhittem neki, és hazamentem. Később beszéltem vele telefonon.
Ő mesélte, hogy a többiek körüle álltak olyan csendben, hogy ő is egy idő után csendessé lett, nem tudta már, hogy mi történik, úgy érezte magát, mintha valami cipelné. Felállt a színpadra és zenélt. Számomra ez úgy hangzott a történet, mint egy főnixről, amely életre ég. Nagyon sajnáltam, hogy hiányoztam nemcsak olyan koncertről, hanem olyan fontos pillanatról is. De más szempontból nem hiányoztam, mert sokat gondolkodtam rajta, és utána nagyon meghatott a mese. Talán is jó, hogy hazamentem, mert fontos volt számomra, hogy tiszteletben tartsam a kérését, ráadásul kicsit bántva is éreztem magam, bár nem nagyon, mert rájöttem, hogy ez nem rólam szól.
A dalomban a tűz történik nemcsak ott, a klubon kívül, hanem otthon, a konyhámban, mert én is visszafogott módon valamilyen fajta halált és életet éltem át, legalábbis miniatűr arányban. Viszont a dalnak saját lényege van, csak kicsit szól erről az estéről. Itt alább hallható.
Mi a figyelem? Gyakran beszélünk róla, tudjuk, hogy lényeges, de nem tudjuk pontosan, hogy mi az, hiszen sokféle figyelem létezik. Oda lehet figyelni magamra, másra, egy dalra, egy helyzetre, a kinti hangokra, egy szövegre, egy ízre, a világra, az égre. Vannak, akik sok különböző dologra egyszerre oda tudnak figyelni, vannak is, akik nem (de nagyon jól tudnak koncentrálni). De bár nem határozható a figyelem, mi érezzük, ha történik. Érezhető egy koncerten, egy versben, egy pillantásban.
Az igazi figyelem, bármilyen formát ölt is, ritka jelenség. Amikor átélem, vágyom is rá: nem feltétlenül rám irányult figyelmet (bár ez is jó időnként) hanem olyan figyelmet, ami meg is nyit valamire. Amikor úgy érzem, hogy van figyelem a levegőben, akkor valami bearanyosodik bennem. Ha a figyelem tárgya is mélyen érdekes számomra, akkor ez az aranyozás megsokszorozódik a végtelenségig, eltűnik is, mert akkor nem kell semmi szín, semmi súly, semmi jel, hogy ismerjem meg.
A figyelem törékeny, de a körülményektől függetlenül is létezhet.
De arról nehéz beszélni, mert amikor történik, semmit nem lehet megszámolni. Olyan figyelmen csak részt vehetsz. De mi ez? Nem válaszoltam a kérdésre, de azt mondanám, hogy a csend valahogy szerepel benne. Mi az a csend? Azt sem tudom. Sokféle csend is létezik, például most ülök egy gép előtt a tanáriban, és az egyetlen hangok az írógép billentyűinek kopogtatásaim, egy távoli, homályos beszélgetés, a kinti autók. Sok hang van egyébként körülem, de mégis van csend. Mint tegnap este, a Platon Karataev duó beszélgetés és zenélés után (Rendhagyó Glossza Balla Gergellyel és Czakó-Kuraly Sebestyénnel, a Magyar Tudományos Akadémián). A rendezvény alatt éreztem nagy figyelmet a teremben, a zenében, pedig amikor lementem a lépcsőn, beszívtam a csendet. Vagy csak egyelőre annak nevezem, tudván, hogy ez távoli közelítés.
Hétfő késő délután a csodálatos Shakespeare-fesztivál után jöttem haza, kinyitottam a szúnyoghálóval felszerelt ablakot (amit csak akkor csinálom, ha ott maradok a szobában), leültem az íróasztalom előtt és azonnal elaludtam, mert annyira megnyugodtam és megkönnyebbültem. Nem csak az, hanem leestem a székről is, és egy csattanó hangra ébredtem. Úgy kiderült, a macskák meglökték a szúnyoghálót, az kioldódott és felfelé gurult. Már kiugrottak. Kiszaladtam, láttam a Sziszit, elkaptam, vittem vissza a lakásba. De Dominó egyelőre eltűnt.
Hétfő késő este, kedd kora reggel, kedd késő este, szerda kora reggel, szerda késő este sokáig ültem a kis lépcsőn a ház előtt. Hoztam macskaételt, amit tettem a földre. Fel-alá járkáltam az utcán, a nevét szólva. Az egyik szomszédom is nagyon segített, szólt, amikor látta. Én is többször láttam, de nem engedte meg, hogy közelítsek hozzá.
A születésnapom kedden volt, elég feszült volt, de saját módon szép is, mert sok jókívánságot kaptam, és miközben ültem kint, hallottam a kora reggel és a késő este hangjait: a madarakat, a szélt, a csörömpölő csendet.* A koncentrációban és a várakozásban is volt valami szép. De pont kedden egyáltalán nem láttam.
Tegnap jut eszembe hogy a kedvenc ételét, csirkesonkát kell vennem és vinnem hozzá. Kb. 8-kor, miután már sötétedett, volt egy olyan érzésem, hogy most találhatom. Kimentem, hoztam a csirkesonkát. Tettem egy kicsit a ház előtt, de más macskák azonnal felfalták. Úgyhogy elkezdtem járkálni az utcán, aztán láttam egy autó alatt. Dobtam neki egy darabot, felfalta, kiszállt is, és ellenállás nélkül engedte meg, hogy elkapjam, vigyem haza.
Annyira örült, hogy hazatért. Sokszor átgurult, Sziszi is sokszor csókolta meg. A fenti fotót is készítettem tegnap este. Valami baj van az egyik hátsó lábával, nehezen jár, minél hamarabb viszem az állatorvoshoz. De ma már sokkal jobban van, mint tegnap.
Eközben a tanításon kívül dolgoztam egy izgalmas fordítási feladaton is, később többet mondok róla. Még mindig dolgozom rajta, törekszem az időszerű és jó minőségű befejezésre, de a hétvége mégis nyugodt lesz mindez után! Nagyon hálás vagyok, hogy már megint itthon van.
*A “csend csörömpöl” kifejezés fontos szerepet játszik a Szász Zsófi által rendezett Platon Karataevról szóló Nyílnak befelé ablakok című dokumentumfilmben, amit a 444 adott ki és ami most látható a YouTube-on. (Szerepel az a kifejezés a “Most magamba” című dalukban és Cseh Tamás “A jobbik részem” című dalában. Pilinszky Apokrif című versnél van “árnyékom csörömpöl”.)
Félünk a semmitől. Hiszünk abban, hogy mindig kell tennünk valamit. De a legfontosabb dolgoknak van szüksége a semmire. A semmi: a csend, a befogadóképesség, a megoldás hiánya. A semmiben lehet hallgatni, olvasni, vagy csak pihenni. Ebből a semmiből lassan-lassan alakul valami. Ezért lényeges. A semmi nélkül nincs semmi, csak zaj.
De persze ez nem teljesen helyes, mert a tiszta “semmi” nem létezik az életben. Bár ha semmit sem csinálnunk, történik valami. Mégis található egy viszonylagos semmi, mint a viszonylagos csend. “Nem csinálni semmit” azt jelenti, hogy pihenünk, tartózkodunk a tevékenységektől—talán csak néhány percig, talán órákig. Az borzasztóan nehéz lehet, de nagyon inspiráló is.
Mert ha folyamatosan kell csinálni, produkálni valamit, akkor a mennyiség fontosabbá válik, mint a minőség, a fontosság. Körben rohanunk, magunkat fontosaknak tartjuk, de nem vesszük észre, hogy milyen jelentéktelen ez a sok dolog. A pihenés, a viszonylagos semmi olyan, mint egy szita.
Ezt a fotót tettem Prágában, éjjel, a Petrin dombról.
Általában Magyarországon lenézik a szingliséget, azt hiszik, azok, akik egyedül élnek szánalmasok és becsapottak. Megértem, hogy miért. De van egy nagy különbség az egyedüllét és a szingliség között.
Ahogy értem, a szingliség abból áll, hogy nemcsak egyedül élsz, hanem legalább részben büszke vagy rá: azt hiszed, nincs szükséged más emberre, főlegesen párkapcsolatra, hogy boldog legyél. Talán is lépsz itt-ott ideiglenes kapcsolatokba, és azt hiszed, az a szabadság. De (a kritikusok szerint) mélyen boldogtalan vagy.
Az egyedüllét pedig szerepel minden életben. Mindenki részben egyedül van, ami sem rossz, mert az egyedüllét megengedi, hogy csendben gondolkodj, hogy magadba vagy valami másba süllyedhetsz. Ha egyedül is élsz, akkor az egyedülléted talán szétterjedtebb, mint a másoké, de nem tűnik el sem, ha párkapcsolatba lépsz.
Nem tartom magam szinglinek, bár egyedül élek. Nem azért élek egyedül, mert hiszem, hogy így jobb. Sok okból úgy alakult, és ezzel kapcsolatban ambivalens vagyok. Egyrészt nagyon szeretem a csendet és az általa lehetővé tett betekintést. Annak köszönhetően tudok írni, olvasni, hallgatni a zenét, zenélni. Szeretek is egyedül biciklizni, menni a koncertekre, mert így tudok koncentrálni és saját módon hallgatni, elterelés nélkül. Szóval senkinek nem kell sajnálnia, hogy sok mindent csinálok egyedül.
Másrészt azt tudom, hogy milyen jó lenne megosztani az életemet valakivel. Milyen szépek és jók azok a párkapcsolatok, amelyeknek a főeleme a barátság, az élettársaság, a kölcsönös segítségnyújtás. Ha fiatal vagy, akkor talán azokat a tulajdonságokat találhatod a hétköznapi barátságokban is. De az idővel az emberek zártokká, elfoglaltakká válnak. Otthonukra és belső köreikre összpontosítanak (érthetően). És akkor ha nincs saját belső köröd, akkor néha úgy érezheted, hogy nincs senki, akivel tudsz beszélni és akit tudsz is hallgatni. Vannak kedves, szeretett barátaid, de nem szerepelnek a mindennapi életedben.
Szinte mindig is akartam gyerekeket szülni, soha nem volt olyan érzésem, hogy nem szeretnék. Csak a kamaszkoromban és a húszas éveim elején attól féltem, hogy talán nem jó anyuka leszek, mert a családom körülményei nehezek voltak. De később nem féltem, csak nem alakult. Ha vissza tudnék menni, akkor jobban tisztáznám magammal és másokkal, hogy mit akarok. De nekem csak egy életem van, és nagyon szeretem, ahogy van.
Mindenki minden pillanatban tud választani, hogy fog élni. Talán ez nem igaz. Mi a választás, igazán? Hogyan tudhatjuk, hogy mik az opciók? Pontosabban mondanám, hogy minden pillanatnak sok szintjei vannak. Egy ember tud valahogy mozdulni az egyik szintről a másikra. Ez nem feltétlenül racionális döntés, hanem intuitív. Tudod, ha a felszínen vagy, tudod is, ha olyan szintre raksz, amit eddig nem ismertél. A felszín is néha fontos, nem kell mindig a mélyben élni. De aki odamegy, az érzi a különbséget.
Vasárnap felvettem a legújabb Pilinszky-feldolgozásomat. Szép lett, de tudom, hogy még szebb lehet, és tudom is, hogyan. De talán nem tudom, mert végtelen lehetőség van, ami eddig nem jutott eszembe.
Sajnos nincs fotóm, videóm róla, de ma két éve (március 21-én, 2021-ben) megtörtént online nemzetközi beszélgetés Bajnai Zsolttal és Bajnai Marcell-lel. Kérdéseket tettem föl, ők válaszoltak. Felolvastak/játszottak a műveikből, én pedig a fordításaimból (ha jól emlékszem). Köszönöm nekik, az ALSCW-nak, és mindenkinek, aki részt vett!
Az egyik kedvenc Bajnai Marcell dalom a “nyolcvanegy” című dal, ami itt alább hallható (és szerepelt az eseményen is). Ajánlom az egész “nem a félelem hiánya” című lemezét.
Ez volt az első olyan angol-magyar nyelvű irodalmi-zenei rendezvény, amit tartottam online az ALSCW segítségével. Akkoriban sokkal rosszabban beszéltem magyarul, mint most, de elég jól, hogy sikerült fordítanom a beszélgetést.
Felmerült a kérdés is arról, hogy jobb-e dalokat írni saját anyanyelven vagy más nyelven. Bajnai Marcell érdekes észrevételeket tett.
Ma egy éve megtörtént az online nemzetközi Pilinszky-rendezvény (az ALSCW-nek és a kiemelt vendégeknek köszönhetően), amiben beszélgettem Kertai Csengerrel, Balla Gergellyel és Czakó-Kuraly Sebestyénnel Pilinszky verseiről valamint arról, hogy műve milyen hatással volt az övékre. Nagyon érdekes, szép volt a beszélgetés, amely verseket és dalokat tartalmazott. Itt lehet tovább olvasni és megnézni egy videót róla.
Már jóval előre elkezdtem, elkezdtük tervezni az eseményt, rögtön utána pedig elkezdtük tervezni az amerikai utazást és az irodalmi konferencián való részvételt. Úgyhogy több mint egy egész évig készültem minden nap akár a rendezvényhez, akár az utazáshoz és konferenciához. A többiek is nagyon készültek. Nyolcan voltunk összesen a csapatban (egy babával is), heten részt vettünk a konferencián (a “Setting Poetry to Music” című szemináriumomon). Rengeteg részlet volt, és minden csodálatosan összejött. Még ha valami nem sikerült (például le kellett mondani a két kis koncertet a vízumok miatt), felmerült egy másik lehetőség, úgyhogy az egész kifejezetten szép lett. Magán kívül a konferencián kívül, néhány kedvenc emlékem az, amikor az áttetsző márványfalú Beinecke Könyvtárba jártunk, amikor a Platon Karataev duó játszott informálisan a Dwight Chapelben, és amikor pizzáztunk.
De most el kell engednem azt az átélést (bizonyos módon), ami egyszerre könnyű és nehéz: könnyű, mert sok dolgom van és valami mégis folytatódik az egészből, nehéz, mert teljesen benne voltam, utána is benne maradtam egy ideig.
De az emlékeknek lassúságra, sötétségre van szükségük. Kicsit el kell felejteni, hogy egy esős napon visszajöjjön egy kép, egy hang, egy vicc, és az öröm, ami mindent betöltött.
Keringő
A zongorát befutja a borostyán, s a gyerekkori ház falát szétmállasztja a naplemente.
És mégis, mégis szakadatlanul szemközt a leáldozó nappal mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.
A közönség szerencséje abból áll, hogy hallgathatja az előadást. Abból is áll, hogy nem kötelező részt venni semmilyen rendezvényen, egy közönség tagjának szinte mindig van választása, szabadsága. Az előadóknak nincs olyan szabadsága (csak kivételes esetekben le tudja mondani egy koncertet vagy más előadást), de másfajta szabadsága mégis van. Hozzájuk tartozik maga a művészet, az alkotás, a fellépés.
Szeretem sokszor hallgatni a kedvenc zenészeimet és zenémet. Nem fáradok bele, sőt, többet hallok minden alkalommal, vagy minden alkalom valami újat hoz a zenébe. Az jó, de néha is jobb lenne kinyújtózni, mert annyira sok általam ismeretlen zene létezik.
Csütörtök este kiváló kombináció volt az Aurórában. Hallottam a Baboon King-et (az volt az első alkalom, hogy hallottam élőben), utána pedig a csodálatos Grand Bleu-t. A Baboon King (Gyalus Márk, a Fat & Cute zenekar basszusa, ezúttal Csuti Attila dobossal) zenéje kifejezetten tetszett: különleges, lassú (de nem mindig), hangulatos, időnként szomorú, de játékos is, tele kis meglepetéssel. Nekem a Radar Brothers-t és a Grandaddy-t kicsit idézi fel, de csak kicsit. Érdekes akkordmenetek, ritmusváltások, eközben a ritkaság és egyszerűség. Nagyon örülök, hogy hallottam! Itt hallható az első lemeze (a második pedig idén jelenik meg):
És utána fellépett a Grand Bleu zenekar, élénk, melankolikus, fantasztikus harmóniával, ritmussal és dalszöveggel. Egy ideig nagyon hiányzott, mert néhány koncertjük volt, amelyre nem tudtam menni. Nagyon boldog alkalom volt számomra, és nem zavart, hogy kb. 1:45-kor tértem haza. A zenekar tagjai nagyon jó házigazdák, barátként fogadják közönségüket (beleértve a kutyákat). Ezúttal Kovács Asztrik bevezette a koncertet egy kis humoros meditációval, ami egyszerre pihentető és kuncogást keltő volt.
Az “Egy évszázada már” című dal alatt egy kutya fellépett a színpadra. Csodálatosan folytatódott a dal, nagyon kedvesen megoldódott a helyzet. Íme egy klip róla.
Volt egy másik rendezvény az Aurórában, kedden, amelyen is akartam részt venni. De aznap fáradt és kicsit lehangolt voltam, úgyhogy maradtam otthon. Jó döntés volt, mert így tudtam nemcsak pihenni, hanem is élvezni a csütörtökit.
Péntek este The Roving Chess Club lemezbemutatójára került sor a Tisza Moziban (Szolnokon). Most már tényleg túl fáradt voltam, de mentem, és nagyon, nagyon örülök! Gyönyörű, inspiráló volt. A két gitáros (Guba Ágoston, Miskolczi Marcell), a hegedűs, a zongorista és Joel Kaufman frontember, dalszerző (aki több hangszeren játszik) úgy játszottak együtt, mintha együtt élnének a zene nappalijában. Nyugodt de finom, figyelmes volt a zenéjük. Sok feldolgozást játszottak, meg saját dalokat a kislemezből. A feldolgozások közül a kedvencem volt a Timber Timbre “Demon Host” című dal, amiben Joel Kaufman trombitált és énekelt. Ismeretlen volt a dal számomra, utána kerestem, nagyon tetszik. Még jobban tetszik a feldolgozás, mint az eredeti, de a kettő nálam marad, szerintem gyakran vissza fogok térni hozzá.
Nagyon jó lenne, ha valamikor a Grand Bleu, a Baboon King és a The Roving Chess Club együtt koncertrendezvényt tartanának!
Ma (szombaton, Budapesten) lesz egy merchvásár, amelyben szerepel néhány kedvenc zenekarom. Tavaly mentem, nagyon hangulatos, barátságos (és sok jó merch volt is, néhány CD-t és egy táskát vettem). Idén nem megyek, mert kevés a pénzem, ráadásul nagyon kell pihennem. De gondolok rájuk, és az egyik zenekartól valamit rendeltem a húgomnak, akinek ma szülinapja van.
Megfogalmazások 