A cinizmus elleni lázadás: Néhány gondolat Zàn Coaskòrd A Valóság, Hit és léleK rejtett csodája című könyvéről

2022 decemberében Zàn Coaskòrd A Valóság, Hit és léleK rejtett csodája című könyvét nagy örömmel olvastam el. Azt hiszem, ez olyan könyv, ami önmagában olyan emberekhez jut el, akik megértik és megszeretik. Szóval a következő esszé nem könyvajánló (bár ajánlom), hanem tökéletlen magyar nyelvemen kifejezett gondolataim megosztása.

A rejtett szerzőről, zenekarról, jelentésekről:

A könyv úgy kezdődik (az előszóban): „Az ember szereti keresni és meglelni a csodákat.” (8) Majd úgy véget ér: „Befejezésül talán annyit, hogy akiknek sikerült megérteniük és átélniük, vagy esetleg csak megérezniük e könyv soraiban rejtő titkot, azoknak az élet csodáját kívánom további utjuk során!” (125)

A csoda az, hogy úgy éreztem, az olvasás során, hogy nem véletlenül olvasom, hanem azért, mert hív, mert keresem is. Lényeges, hogy benne nincs reklám. A szerző tollnevet használ. Nem nevezi meg sem a zenekarját, sem a tagjait. De könnyen megtudható, hogy kiről, miről van szó. A titok nem a zenekar identitásában rejlik, hanem magában a csodában, amit mindig élhetünk át, és amit a könyv feltár.

Fontos is, hogy a csoda maga a valóság. Vannak cinikusok, akik azt mondják, hogy megtévedünk, ha hiszünk a csodákban. Ez a könyv a cinizmus elleni lázadás.

Sok rejtett csoda található magában a könyvben is. A könyv rejtett párbeszédet tartalmaz (abból a szempontból, hogy az olvasás során felmerülnek bennem kérdések, amikre a könyv később válaszol).

A rejtett szomorúságról:

A könyv egyáltalán nem említi, hogy majd keserű lett a zenekar története. De minden pillanatban úgy éreztem, hogy a szerző igazat mond, hogy a zenekar fénykora inspirált és inspiráló volt, tele lélekkel.

A zenekar fénykora véget ért. De létezett, sürgetően és örömmel létezett, és még mindig valamilyen módon létezik. „A zenekar fénykorában hittünk a barátságunkban, hittünk abban, hogy ugyanazt a belső élményképet látjuk, és hogy ezt a zene által meg tudjuk jeleníteni, át tudjuk élni, és ezt az élményt át is tudjuk adni a közönségnek.” (90) A szomorúság található a múlt idő használatában, bár mindaz igaz volt, amikor megtörtént, és mindez még mindig található az életben.

Vannak helyzetek az életünkben, amikor valamilyen fontos és drága átélés véget ér. Csábító azt mondani, hogy mindvégig hamis volt. De az nem igaz. Tiszta volt, még mindig tiszta. A lényeget mindig megtalálhatjuk, ha akarjuk. De ez együtt élhet a veszteséggel.

Ez a könyv abban segít engem, hogy arra emlékeztet, hogy valami, ami elmúlt és amit szerettem, nem volt hamis. Legyen egy ember, átélés, hely. Elmúlt, de tiszta marad. Valahogy még létezik a lelkemben, de ahhoz, hogy ezt megértsem, azt is meg kell értenem, hogy elmúlt, elvesztettem.

A veszteségről nem szól a könyv. De valahol a betűik alatt érezhető. A könyv egyáltalán nem szomorú, de a szomorúság ismerése, felismerése valahogy szerepel a ragyogó boldogságában.

A zenekarról:

A könyvön keresztül a zenekar koncertjeit, színjátékait élem át, nemcsak a leírások miatt, hanem a magyarázatok miatt is. A magyarázatokban összejön a logika és az intuíció, a fizika, a pszichológia és a zene.

Lényeges a kép. Először nem értettem meg, hogy milyen fajta képről van szó, hogy volt-e valamilyen közvetítés a koncertek során. De most már értem, hogy nem: hogy a képet létrehozták a zenekar tagjai a közös képzeletükben, és ez a kép spontán módon inspirálta a zenét és a mozgást, ami együtt átadta a képet a közönségnek. „Például egy hegy omlott össze éppen mögöttünk, és egy vízzuhatag ömlött le óriási energiával a völgybe. Ezt a képet kellett a zenével átadnunk.” (88-89)

Lényeges a hang. Itt is összejön a fizika és a zene. Csodálatos, hogy a zenekar példátlan effekteket talált ki. Például: „Kezdetben nem volt még reverb, vagyis visszhangbeállítási lehetőségünk az énekhez és az egyéb hanghatások megszólaltatásához. Ezért azt az egyszerű módszert használtuk, hogy egy többfejes Akai orsós magnóval egy időben felvettük és lejátszottuk az adott hangot.” (102)

Lényeges a merész játékérzék, a mélységes abszurditás szeretete. Fantasztikus a rituális mozgásszínház.

Lényeges is a barátság, amiben létezett a teljes szabadság és szeretet. „Lenyűgöző volt az őszinte baráti szeretet megnyilvánulása, amely az egész zenekar működésének mozgatórugójává vált. Egymás lelki és érzelmi rezdüléseit teljes mélységében ismertük, amit az egymással szemben fennálló teljes bizalom tett lehetővé.” (33)

Az agy működtetéséről:

E témával kapcsolatban sok érdekes ötletet tartalmaz a könyv. Az egyik legfontosabb, hogy a hipnózis semmi furcsa vagy egzotikus, sőt szerepel mindenkinek életében, például amikor színjátékot nézünk vagy zenét hallgatunk (nem minden zenét, hanem olyan zenét, ami maga egy transzállapotba megy). Minden ember ehhez képes, és ilyen hipnózis megnyitja a lélek világát.

Ami a jobb és bal agyfélteke működtetését illeti, azt hiszem, a „jobb”-at és a „bal”-t leginkább metaforaként kell érteni, mert persze az agy sokkal bonyolultabb. Azt hiszem, a szerző egyetértene: „Hangsúlyozni kívánom hogy ezt a könyvet nem tudományos szakirodalomnak szántam, hanem olyan irodalmi műnek, amely az átélt élményeimet és ezek magyarázatát adja közre, éppen ezért nem mellékeltem irodalomjegyzéket.” (11); „Nagyon leegyszerűsítve talán úgy mondhatjuk, hogy a bal agyfélteke felelős egy adott dolog részleteinek megértéséért, míg a jobb félteke az adott dologgal kapcsolatos teljes kép meglátásáért.” (55)

Ahogy a könyv sokszor sugallja: a lélek és intuíció szerepel a logikában, a logika pedig az intuícióban is. Egy példa saját életemből: Szüleim matematikusok, úgyhogy a gyerekkorom tele matematikával volt. Sokszor úgy történt, hogy hosszán dolgoztam egy matematikai problémán, nem láttam a megoldás, és hirtelen előjött nem csak a megoldás, hanem egy betekintés is.

De nekem a legérdekesebb agyhoz kapcsolódó rész az „Az emberi agy relativisztikus időérzékelése és működtetése” című fejezet, ami lenyűgözően összekapcsolja a relativitáselméletet az időfelfogásunkkal. Ez az egyik kedvenc fejezetem a könyvben.

A nyelvről és az ősi világról:

Más kedvenc fejezetem a „Nyelvünkben őrzött ősi varázslatos tudás”, mert nagyon közel hozzám ez a téma, és újat is tanultam. Nem tudtam, például, hogy ugyanaz a szógyök szerepel a „szeretet” és a „gyógyszer” szavakban, és látom, hogy milyen varázslatos tudás rejlik abban a tényben.

Nagyon sajnálom, hogy az angol nyelvű oktatás az üzleti nyelvet hangsúlyozza. Szerintem az angol nyelv is végtelenül gazdag, az üzleti angol nyelv pedig korlátozott. Sajnos, ha egy angol tanár nem saját kezdeményezésére vezeti be a tanulókat az irodalomba, akkor a diákok csak üzleti nyelvet tanulnak.

Szeretem az ősi nyelveket, tanultam a latint, görögöt, hébert. (A hébert tanulom csak a Biblián, liturgián és kantiláción keresztül, különben nem beszélek héberül és nem ismerem a nyelvtant sem.) Amikor ezeken a nyelveken olvasok (bár nem jól), úgy érzem, felébred valamilyen mély tudás, mély ritmus is.

A mai világról:

Összességében teljes mértékben egyetértek a könyv társadalomkritikájával, és nagyon fontosnak tartom is: hogy „szinte divattá válik az érzelmeink elfojtása” (54), hogy (jelentős kivételeken kívül) „a mai fiatalság inkább bulizni szeret” (118), és különösen hogy „A nyugati kultúra és média zavarba ejtő és nem kielégítő valóságot közvetít, amely tele van eltorzított tényekkel és eszményekkel.” (18) Szerintem az történik nemcsak a nyugati kultúrában, hanem (nagyon erősen) a keleti kultúrában is, bár más módon. Pedig ez a kérdés nyitva marad: mi a határ a buli és az igazi átélés között? Néha átfedik egymást, vagy az egyik a másikként jelenik meg.

Még fontosabb nekem az észrevétel, hogy az „archaikus viselkedési és kapcsolati viszonyok elvesztése megakadályozza az érzelmeink működését és a társas kapcsolataink kialakítását” (16) és hogy „divat lett a hedonizmus” (17)—és hogy problémás is, hogy olyan sokan egyedül laknak. De hozzátenném is, hogy nem minden nő, aki egyedül él, „szingliként vegetál”, nem minden férfi „vagány hedonistaként” tölti a napjait. Vagyis van egy bizonyos fajta egyedüllét, ami létezik minden ember életében. Nekem nagyon fontos olyan egyedüllét, bár túl messzire is lehet vinni. Mikor jó lehet a magány, mikor rossz? Talán attól függ, hogyan viszonyul a lélekhez. Ugyanez mondható el az ismétlésről is.

Az ismétlésről:

Ahogy legalább két fajta magány létezik, így is létezik legalább két fajta ismétlődés/ismétlés. De mi a különbség köztük?

„Gondoljunk csak bele, hogy a mai szórakoztató zenék igen meghatározó része zenei részek ismétlődéséből áll. Ehhez igazodik a szövegek ismétlése is.” (94) Azt olvasva, megkérdeztem magam, igen, de ugye létezik is másfajta ismétlés is, ami valahová vezet minket? És pont a következő fejezet erről szól: „Ezt fokozta [az énekes], hogy egy-egy számot többször egymás után is meghallgattunk, és az ismétlésben rejlő mélyebb megismerés öröme intenzívebbé tette az egész folyamatot.” (98)

Azt hiszem, nem véletlen az ismétlődés és ismétlés szavak használata. Az ismétlődés (az értelmem szerint) kevésbé szándékos, mint az ismétlés. A második esetben (a 98. oldalon) a lélek is szerepel az ismétlésben. De még sokat gondolkodnék ezen a témán.

A lélekről és a szeretetről:

A könyv tele van lélekkel és szeretettel. Weöres Sándor „Szembe-fordított tükrök” című versét eszembe juttatja—az egész verset, de különösen a végét: „Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. / Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.”

Az olvasás során gondolkodtam, elmerültem, álmodtam, figyeltem, újraolvastam, csodálkoztam, nevettem, a végén is sírtam egy kicsit.

Azt hiszem (igazi hittel), hogy ez a könyv hatással van az életemre, és ezért hálás vagyok.